Élet börtöne, halál szabadsága
(1956-os forradalom után megtorlásban részesülő halálraítélt utolsó gondolatai)
Félelem bűze terjeng a levegőben. A talaj felett lebeg. Ahogy eléri a földre hanyatlott embereket megragadja a lábaikat, felkúszik a testükön, a bőrük alá hatol, megmérgezi a szívüket. Hamuvá porlasztja a remény lángjait, és ez a hamu elfolytja az élet tüzét is. Az nem lobog már a szemekben, nem világít csillagként az örök sötétségben, nem tartja távol a fejünk fölött keselyűként köröző kétségbeesést, csak köröz, köröz. Egyre közelebb, egyre lejjebb ereszkedik. Majd lecsap.
Pánik. Ez uralkodik. Őt féli az ép elme. Hozzá imádkozik a tébolyult. Előtte hajt fejet a halálraítélt. Közeledtére megbénul a világ. Lassan lépdel köztünk. Az őrületet hagyja örökül lábnyoma, s még azt is megcsókolja a boldogtalan. S visítás tör fel torkából, nekiront a falnak, kaparja, rúgja, szabadulna, ha tudna. Körmei alatt már a nyers húst koptatja. És a pánik hódít. Itt válik ketté a nép. Van, akit megőrjít a fájdalom, s üvölt, mint az első alattvaló, és van, aki bírja, kitart, mert mentsvára a haza, s érte meghalni, neki nem áldozat. Ez hát az utolsó nap. Ágyunk sár, ruhánk vér és mocsok, otthonunk gyilkosaink földalatti patkánylyuka. Végítélet napja, mint jön, életünk múlik, lelkünk megkövül, szívünk lelassul, felkészül az utolsó dobbanásra. A végső leszámolásra. A harcra az elmével, mely szökni akar, de a test börtöne béklyóba fogja. Nem menekülhet, nem maradhat, mert magyar, s, mint olyan, bűn, ha harap, mikor szorongatják a hadak. Cselekedtünk, tettünk, összefogtunk, mégis elbuktunk. Ám Magyarország nem tűr meg olyan vezért, ki nem érte el, ki zsarnok, s az országot tiporja.
Mi most meghalunk, de népünk él, meggyógyítja önmagát, s lerázza a rabláncokat. Testünk a mélyben fekszik, lelkünk felülről mosolyog majd. Meghalunk. Meghalunk. Életünket hazánkért adjuk. Meghalunk...
Epstein Ráchel Tímea 10.d